Gyermekgyász: Ne féljünk beszélni róla! - Interjú Albert Éva gyermek gyászcsoport vezetővel

Albert Éva pedagógus, mentálhigiénés szakember személyesen is érintett a gyermekgyász témájában: miután elhunyt a férje, és egyedül maradt négy gyerekével, lassan ráébredt, hogy a gyászfeldolgozás nemcsak neki, hanem a gyermekeinek is nehéz. 2009-ben részt vett Finnországban egy gyászkonferencián, és elhatározta, hogy Magyarországon is szeretné alkalmazni a veszteség feldolgozó csoportfoglalkozásokat félárva gyermekek számára. Csoportvezetőivel ma már rendszeresen tart hazánkban egyedülálló foglalkozásokat alsó- és felsőosztályos gyerekeknek. Csoportfoglalkozásai ingyenesek a MOL Gyermekgyógyító program támogatásával, a Magyar Mentálhigiénés Szövetség égisze alatt.

Biztos nincs általános tanács, de a legtöbb szülőnek problémát jelent, hogyan kommunikáljon a gyermek felé egy ilyen helyzetben.

Nagyon fontos a nyílt, őszinte kommunikáció a gyermek fejlődési szintjének megfelelően, mert megérzi, ha ködösít a szülő. Még ha kímélni is akarja őt ezzel, nagyobb károkat is okozhat. A gyerek érzi, hogy nem tud mindent, és elkezd fantáziálni, félni. Egy ilyen helyzetben érdemes azt is tudnunk, hogy a gyerekek – annak érdekében, hogy felfogják a történteket – újra és újra megkérdezik ugyanazt. Ilyenkor a szülőnek, hozzátartozónak minden egyes alkalommal válaszolnia kell arra, amire a gyerek kíváncsi, és mindig annyit kell elárulnia, amennyit kérdez.

„Biztosítsuk a gyerek számára, hogy kirajzolhassa, kijátszhassa magából a fájdalmat. Talán ijesztő lehet, amikor a kisgyerekek eljátsszák a betegséget, a halált, de soha ne minősítsünk. Fontos hagyni, hogy játsszák ki magukból!”

Vannak kerülendő szavak esetleg?

Semmiképp sem szabad olyat mondanunk, hogy nagypapa elutazott, elaludt. Egy kicsi gyerek ezt szó szerint fogja venni, és innentől kezdve félni fog elaludni, és mindenki mást is félteni fog az alvástól. Hogy hova került az elhunyt, miután meghalt, arról a család értékrendjének és kultúrájának megfelelően kell beszélni. Fontos, hogy ha a család nem volt korábban vallásos, és a gyermek nem halott istenről, akkor az „úristen magához veszi” kifejezés miatt isten sokáig mumus maradhat neki.

Ezeket a dolgokat magunknak is nehéz kimondanunk.

Sok családban ki sem mondják, és csak várnak a megfelelő pillanatra, de fontos, hogy ne titkolózzunk, mihamarabb teremtsünk alkalmat a beszélgetésre, és adjuk meg a gyereknek kellő figyelmet. Biztosítani kell őt afelől, hogy bármit érezhet, gondolhat, mondhat, sírhat – mindent szabad! Ne tiltsuk meg az érzéseit, inkább vegyük ölbe, szeretgessük. Akár együtt is sírhatunk.

„Leginkább otthon tudunk segíteni, különösen, ha óvódás korú a gyermek.„

Sok gyerek fél, ha a szüleit sírni látja. Mennyit mutathatunk meg a gyászunkból a gyermeknek?

Miközben a gyerek is fél kimutatni az érzéseit, nehogy fájdalmat okozzon szeretteinek, ugyanúgy a szülő is gyakran azt mutatja, hogy erősnek kell lenni, nem szabad a gyerek előtt sírni. De mindenkinek jobb, ha a gyerek előtt fel merjük vállalni a gyászunkat, mert ezzel példát is mutatunk arra, hogy igenis lehet sírni. Ha csak szóval bátorítjuk a gyereket, hogy fejezze ki az érzéseit, de mi látszólag erősek maradunk, akkor az imitált viselkedést fogja követni. Gyakran előfordul sajnos, hogy az apa halála esetén azt mondják a kisfiúknak, hogy „te lettél a férfi a családban, erősnek kell lenned”. Ez óriási teherként rakódik rá, amit akár évekig is cipelhet.

Felnőttként beszélünk a gyászévről. Mennyi idő kell a gyerekeknek feldolgozni a gyászt?

A gyerekeknél sokkal több időt vesz igénybe a gyászfolyamat. Ahogy nő, más és más fejlődési szakaszba lép. Ha például egy 6-7 éves korú gyermek elveszíti az apját, könnyen helyezheti a történteket saját fantáziavilágba, például gondolhatja azt, hogy már az angyalok között van az apa. Ugyanez a gyerek 4 év elteltével agresszíven kezdhet el viselkedni az iskolában, mert akkor döbben rá, hogy „kevesebb”, mint a társai. Később, 16-18 éves korában, amikor a gyerekeket amúgy is olyan kérdések foglalkoztatják, hogy „honnan jövök”, „hova tartok”, „ki vagyok”, felmerülhet benne, miért is halt meg az apja. Haragudhat rá, hogy feladta, nem küzdött eleget, és haragudhat istenre is. Hiába nem találkozott ezekkel az érzésekkel 10-12 évvel ezelőtt, ahogy újabb és újabb fejlődési szakaszba lépett, újból és másképp élte meg az érzéseit, és máshogyan értékelte ugyanazt a helyzetet.

„Az önmarcangolás normális reakció. Folyamatosan, sokszor és türelemmel erősítsük meg benne, hogy nem tehetett semmit.”

Mikor érdemes külső segítséghez fordulnunk?

Ez nehéz kérdés, mert a gyász a gyereket egészében rendíti meg, befolyásolja viselkedését, reakcióit, érzéseit, gondolatait, sőt akár testi tüneteket is okozhat. Vannak szülők, akik már egy hónap múlva is kétségbe esnek, ha sokat alszik, vagy épp alig alszik a gyermek, befelé fordulóvá válik, vagy újból bepisil az óvodában. Pár hónapon belül ezek normális reakciók. A legtöbbet otthon tudunk neki segíteni szülőként, nagyszülőként, hozzátartozóként. Erősítsük, szeretgessük, biztosítsuk afelől, hogy nem hagyjuk egyedül a fájdalmával. Ő még nem tudja kifejezni, ami benne van, sőt gyakran először találkozik ezekkel az érzésekkel. Ezeket nemhogy kezelni nem tudja, de még a nevüket sem ismeri. Ha fél év elteltével is olyan tüneteket produkál, például bepisil, visszahúzódó marad, rendszeresen fáj a hasa, a feje, romlik a tanulmányi eredménye, akkor érdemes szakember segítségét kérni.

Tapasztalataim szerint általában akkor keresnek meg a szülők, amikor nagyon friss a veszteség, de ahhoz, hogy egy csoportban részt vehessen egy gyerek, legalább fél évnek el kell telnie. Maximum idő nincs meghatározva, volt a csoportban már olyan kamaszlány, aki 3 évesen veszítette el az anyukáját. A 8 alkalmas sorozat során heti rendszerességgel, másfél órás foglalkozás keretében találkozunk. Fontos, hogy hasonló érintettségűek legyenek a gyerekek, hiszen egészen más foglalkozás-típust igényelnek a félárva vagy a testvérüket elveszítő gyermekek.

Miben segíthet egy gyászfeldolgozó csoportos foglalkozássorozat?

A gyerekeknek elsősorban a sorstársi közösség jelenléte segít, az, hogy látják, rajtuk kívül mások is jártak hasonlóan. Iskolaszinten kevés a félárva gyerek, és ezért úgy érzik, ők mások, kevesebbek a többieknél. Az érzéseiket, gondolataikat nem tudják megosztani, hiszen otthon féltik-óvják a megmaradt szülőt, félnek attól, milyen lelki állapotban van, vagy épp örülnek annak, ha végre jól érzi magát, és nem akarják zavarni saját kérdéseikkel, dilemmáikkal, problémáikkal. Azt láttam, hogy sok gyerek van hasonló helyzetben, és míg az elején sokan támogatják őket, ahogy telnek a hónapok és évek, szép lassan nem érti a környezet a gyerek gyászfolyamatát. A csoportokban azonban megtapasztalják, hogy más gyerekekben is felmerülnek hasonló gondolatok és érzések, mint például a szomorúság, a düh, a harag, az önvád, és így szépen helyükre kerülhetnek bennük ezek. A célunk az, hogy az önbizalmuk megerősödjön.

„Kreatív eszközökkel dolgozzuk fel a gyászt - rajzolunk, gyurmázunk, ragasztunk, játszunk, mesélünk, meséltetünk. Nagyon sok minden kijön a gyerekekből ezeken az eszközökön keresztül.”

A szülők hogyan vesznek részt a csoportfoglalkozásokon?

Fontosnak tarjuk, hogy a gyerekek a foglalkozásainkra az egyedül maradt szülőkkel közösen jöjjenek, mert úgy látjuk, a felnőtteknek is szükségük van sorstársi közösségre. Ketten foglalkozunk a gyerekkel, egy szakember pedig a szülőkkel dolgozik egy külön helyiségben, és olyan őket érintő témákat beszélnek át, mint a gyereknevelés egyedül, vagy később a társkeresés. Sok olyan dolgot is megbeszélhetnek itt, amit rokoni környezetben nem tudnának, és akár egy kisebb közösséget is kialakíthatnak egymással, ami nagy segítség lehet nekik a későbbiekben is.

További információkat a veszteség-feldolgozó csoportokról a gyermekgyaszfeldolgozas.com oldalon találhattok!

Bánosi Eszter